Vékás Magdolna megnyitóbeszéde
Csorba-Simon István - A másikról c. kiállításán
A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.
A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.
Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.
Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecilia hajol lelkemre
Álmatagon.
A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.
Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.
Ady: A Szajna partján
Ebből a versből is láthatjuk, hogy a művész két emberből áll. Az Egyik az, aki eszik, alszik, szeret, befizeti a csekkeket, az adót, óvodába viszi a gyereket, sörözik a haverokkal, mosogat, moziba, színházba jár, egyszóval él, mint a többi ember.
A Másiknak megfogja lelkét, szemét egy villanás, egy valami, ami elindít az agyában egy gondolatot, ami köré fel lehet építeni a művet, és akkor már nincs megállás. Akkor ez a másik elfelejt enni, aludni, a sör megpimpósodik a poharában, mert a robotpilóta átvette felette az irányítást. A Másik akár az első gondolatokat el is feledve, szinte automatikusan alkot, szinte magától alakul keze alatt az anyag, legyen ez akár kő, fa, festék, vagy egyszerű grafit. És most érkeztünk meg az itt látható kiállításhoz, amit nemsokára meg is nézhetnek.
A képeket festék, grafit alkotja a művész segítségével. Többszörösem rendhagyó kiállítás ez! Nem vagyok nagyon tájékozott a világ kortárs művészetében, de nem tudok példát arra, hogy egy minden tehetséggel megáldott képzőművészt egy fotográfus, Fracesca Woodman, munkássága vezessen új utakra, hogy aprólékos munkával újra alkossa, és egyben újra értelmezze képeit. Inkább a fotográfusok szoktak a festők, grafikusok munkáiból kiindulni. Így jött létre a fotográfia egyik ismert irányzata a piktoralista fotográfia. Ez a 20-as 30-as években alakult ki, hogy bebizonyítsa azt hogy a fotográfia művészet, hogy nem a masina készíti a képet, hanem a fotóművész. Az akkori fotósok azt gondolták, hogy ha képeik megjelenése festményszerű, akkor jobban be tudnak illeszkedni a „magas művészet” képviselői közé. Így jöttek létre azok a bonyolult, hosszas kézi munkát igénylő eljárások, melyeket Zalka Imrével együtt tanítok a Képzőn.
De nem csak az szokatlan, hogy az itt látható képeket egy fotográfusi életmű ihlette, hanem az is, hogy három nő, Virginia Woolf, Susanne Sontag és nem utolsó sorban Francesca Woodman indította el Istvánt azon az úton, ami a K.A.S. Galériába vezetett. Régebben az úgynevezett „magas művészet” alkotói közé nem csak a fotográfusokat, hanem a nőket sem fogadták be. 100 évvel ezelőtt alig volt női alkotóművész, és azt a néhányat is megmosolyogták a férfi alkotók és a közönség is csodabogárnak tartotta őket. Napjainkban ez az egyensúly már elég jól alakul. De az alkotás minden, csak nem nemi kérdés, a létrejött mű magáért beszél, és ha nincs alatta név, az esetek 90%-ában nem is lehet eldönteni, hogy az alkotó fiú-e, vagy lány. A lényeg az, hogy elindít-e a nézőben valamit, marad-e a fejében gondolat, a szívében érzés, és ha igen, akkor a kiállítás jó. István képei érzékenyek, elgondolkodtatók.
Ezek után az alkotó újra ehet, aludhat, szerethet, kitöltheti a sört és meg is ihatja… egészen addig, míg nem jön egy következő szikra, ami miatt mindezekről megint elfelejtkezik.
Vékás Magdolna
Budapest, 2020. augusztus 11., A másikról – Csorba Simon István kiállítás megnyitó
https://www.facebook.com/events/292125265216270