Nagy Zsófi kiállítása
K.A.S. Galéria
2021. március 25. – április 14.
Megnyitó// március 25., 18 óra
Az esemény facebookon követhető, később visszanézhető.
Megnyitja // Schneller János
Elemi erővel megfogalmazott gesztusok nyernek teret geometrikus kompoziciókban Nagy Zsófi egyéni kiállításán a K.A.S. Galériában.
Oldás és kötés folyamatos dinamizmusa tartja életben műveit, melyeket egymással párhuzamosan fest. Egyszerű képi helyzetekből kiindulva, ezek árnyalatait, variációit vizsgálja, különféle új helyzetekbe állítja őket . Egy-egy forma, szín visszatér a vásznakon, ezáltal a képeket összekötő gondolatfonalnak vizuális lenyomatot is hagyva. Ismétlődő képi elemek kerülnek különböző kompozíciókba. Izgalmas vizuális együttállásokat keres, melyekből inspirálódva tovább dolgozik a képein. Foglalkoztatja a véletlen, a hiba és a törvényszerűség megjelenése az alkotói folyamatban; a hiba és a hiba „javítása”, beépülése a képbe. A gyenge pontok a mozgatórugók. A káosz és strukturáltság együttes megjelenése, egymásnak feszülése, dinamizmusa, egyensúlyba hozása jelenik meg az alkotásokon.
Megtekinthető bejelentkezéssel minden délelőtt 10-12 között és szerda-péntek 14 - 17-ig.
A kiállításról videó is készül, mely honlapunkon megtekinthető.
Az online megnyitó a K.A.S. Galéria facebook oldalán keresztül követhető és később is visszanézhető.
Rejtett rétegekre nyíló ablakok
Nagy Zsófi kiállítása a KAS Galériában 2021 március 25 – április 14
(megnyitó szöveg, elhangzott 2021. március 25-én a K.A.S. Galériában)
Vizuális kavalkádban, harsány képek társaságában nehezen szólalnak meg Nagy Zsófi képei, de egymás mellé rendezve mintha megsokszoroznák erejüket; egymást kölcsönösen értelmezve gazdag belső világokat tár fel az egyébként határozottan titokzatos képek összjátéka.
Nagy Zsófi egyik 100 x 100 cm-es, négyzet alakú festményén a képmezőt keresztbe metsző sárga sáv egyszerre tűnik önálló formának, és a hozzá csatlakozó élek által képzett háromszögek egyik oldalának. Ezek a háromszögek azonban túlmutatnak a kép fizikai keretein és valahol, azon kívül, képzeletben egy nagyobb felületen érnek össze. Mindez olyan hatást kelt, mintha a kép fizikai határai csak egy nagyobb felületre nyíló kivágás (ablaknyílás) szélei volnának. Azaz megnyitják a képet a képzelet végtelen sárga felülete irányába. A felület által befoglalt mezők transzparens háromszögeknek tűnnek, melyek az illúzórikus tér mélységében újabb és újabb színrétegeket takarnak ki, vagy fednek fel. A festmény rejtett világokba enged bepillantani, miközben nyitott kompozíciója vizuálisan meghaladja önnön fizikai dimenzióját, tehát túlmutat önmagán.
A reneszánsz, illetve L.B. Alberti óta tudjuk, hogy a festmény tulajdonképpen ablak, amelyen keresztül a világ dolgai és eseményei fókuszáltan tárulnak fel a szemünk előtt. A festmény tehát, bizonyos szabályszerűségeket betartva mutatja meg, tárja fel és keretezi a valóságot. A későbbi századok során, majd a XX. század folyamán ezt az ablakot a művészek megfordították és más világok felé kezdték megnyitni. Nem a látható dolgokra és történésekre, hanem érzések, gondolatok, folyamatok és végső igazságok festői megjelenítésére tevődött át a hangsúly. Mára az emberi szellem abszolút valósága, a társadalmi szerepek és változások, vagy maga a művészet, vagy a művész önmeghatározása, esetleg az érzékelés és befogadás paradigmáira adott reflexiók váltak a festészet központi kérdéseivé.
A világról alkotott tudásunk és látásmódunk az elmúlt 100 évben számos paradigmaváltáson esett át. Ezzel együtt pedig a művészetről és a művészekről alkotott elképzelésünk idővel darabjaira esett szét. Folyamatosan változó helyzetük, társadalmi szerepük bizonytalanná vált. Az alkotó állandó önreflexióra kényszerül, miközben számos olyan elvárásnak is meg kell felelnie, melyeket az elmúlt korok művészei nyomán már lezárt kérdéseknek gondolhattunk volna. A reflexiók ilyen összetett hálózatának mégis ugyanaz a médiuma, mint több száz éve: egy fakeretre feszített darab vásznon felületen némi pigment.
Nagy Zsófi Vagyok című kiállításán egyetlen kompozícióba sűrítve tárulnak fel a szemünk előtt a fragmentált tudás, a személyes értelmezések, érzések és vélekedések sokféleségének képei, melyeket a szigorúan négyzet alalku vásznak egységes formátuma, és a jól beazonosítható minimalizmuson túl a fent említett ablak-szerűségre adott reflexió kapcsol össze. A festmények, mint megannyi ablak, dinamikájuk, szín intenzitásuk, vagy méretük alapján tagolt egységekbe rendeződnek a falakon. Mindegyik önálló entitás, egymás mellé rendezve mégis letapogatható egy lassan – talán csak egy-egy gesztus, ecsetnyom, vagy új tónus bevezetése nyomán – változó, mégis jól azonosítható, egyéni látásmód. Ebben a „nagyzsófis” világban a geometrikus formákat nem precízen vágott kemény élek, hanem sokszor halvány, kereső, olykor megtorpanó gesztusok határolják. A látszólag homogén színfelületek közelebbről szemlélve valójában fakturában gazdag, az elfedett rétegek kontúrjait sem titkoló, tonálisan is sokszínű alakzatok összessége. A képek jellegzetes pasztellszínű harmóniáit és a kompozíciók egyensúlyát egy-egy erőteljes színsáv, váratlan él, határozott, vagy épp kereső gesztus, máskor egyensúlyából kibillentett forma töri meg, melynek következtében a szemlélő minduntalan a befejezetlenség, a tökéletlenség és olykor a bizonytalanság érzetével szembesül.
Az imént említett határozott formák és gesztusok sokszor felkiáltásként, kinyilatkoztatásként, vagy olykor bizonyosságként értelmeződnek; olyan vizuális jelekként, melyek a kép látszólagos előterébe törve biztos támpontot adnak a szemnek, miközben ez a harsány bizonyosság a háttérben játszódó érzékeny események nyomait részben kitakarja, és egyúttal fel is kelti a kíváncsiságot az eltakart rétegekben megbúvó mozgalmas történések iránt. A festmények közös látásmódjának egyik kulcsfogalma a titok lehet. A titok, amely vizuálisan az eltakarás és a feltárás dinamikus játékában nyilvánul meg, ahol a felmutatás és az elfedés kettőssége sosem teszi lehetővé a kép összes rétegének megtapasztalását, ugyanakkor az egyes rétegek felvillantásával a művész a néző értésére adja azok létezését, kíváncsivá téve és további szemlélődésre serkentve őt. A megmutatás gesztusát erősíti a kép keretének újraértelmezése, ahol annak fizikai határa általában a végtelenre nyitott felületbe vágott ablakként, vagy kukucskáló nyílásként tárja fel a kép alsóbb rétegeit, olyan rejtett világok felé, melyek újabb térmélységek illúziójával kecsegtetnek. A festmény így vizuális bújócskára invitál, és ezzel nem csak interakcióra készteti szemlélőjét, hanem egyfajta beavatásban is részesíti, hiszen a festmény egyszerre marad illúzió és válik önmaga feltárása által az alkotói folyamat hiteles dokumentumává.
A művész tehát nagyfokú szabadságot ad a szemlélőnek, aki egyszerre adhatja át magát az illúziónak, majd kissé eltávolodva ettől a befogadói attitűdtől, rápillanthat az alkotói folyamatra, sőt végsősoron annak befejezőjévé is válhat. A szemlélő általi készre olvasás (befejezés) pedig ebben az esetben nem pusztán hermeneutikai szófordulat, hiszen a képek nem csak befejezetlennek hatnak, hanem tényleg befejezetlenek, illetve talán helyesebb azt mondanunk, hogy folyamatosan készülnek. Amit látunk belőlük, az egy éppen aktuális állapot rögzítése.
Ez az állapot most van, és talán néhány hét múlva ugyanígy már nem lesz látható. A létezés illékonyságára, pillanatnyiságára utal a kiállítás címe is: Vagyok. A címadással a művész egyfajta ars poeticát is megfogalmaz. A descartes-i mondatot kissé átírva: pingo ergo sum, festek, tehát vagyok; azaz, hogy egy vagyok a festészetemmel, illetve általa vagyok az, aki. A saját létezésre és annak nem magától értetődőségére való rácsodálkozás a rendkívüli, pandémiás időszak hozadéka, amely Nagy Zsófi legújabb kiállítását igen aktuálissá teszi.
Schneller János