Szerző: Bánki Ákos „A festészet ott kezdődik, ahol a művész már nem a képet irányítja, hanem megtanul figyelni arra, amit a kép kér tőle.” A pécsi iskola nem egy stílus, hanem inkább egy szemlélet. Martyn Ferenc, Lantos Ferenc, Keserü Ilona, majd a Pécsi Mesteriskola és a PTE Festészet Tanszéke olyan festői közeget hozott létre, amelyben a festészet autonóm nyelvként működik.
Kovács Nikolett a pécsi iskola alkotója, művészetének hangsúlya nem az ábrázoláson, hanem a forma, a szín, a ritmus és a tér belső viszonyain van. A festmény nem egy történet illusztrációja, hanem önálló gondolkodási forma. A képalkotás során a test, a mozdulat és az anyag közvetlen kapcsolatban áll egymással; a festői gesztus egyszerre formaalakító eszköz és a gondolkodás hordozója is.
Az absztrakt festészet egyik legnagyobb félreértése, hogy sokan a szabadság műfajának tartják. Mintha itt bármi megtörténhetne. Pedig éppen az ellenkezője igaz. Minél kevesebb kapaszkodót kínál a kép, annál nagyobb felelőssége van minden egyes ecsetvonásnak. Egyetlen gesztus képes felborítani vagy éppen megteremteni az egész kompozíció egyensúlyát.
Nem az első ecsetvonás a festészet egyik legnehezebb pillanata, hanem az, amikor a művész képes lemondani a teljes kontrollról. Az elengedés azonban nem azt jelenti, hogy a festő nem irányít. Éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy felismeri azt a pontot, amikor a kép már saját törvényei szerint kezd működni. Innentől nem kizárólag a művész akarata formálja a festményt, hanem létrejön egy párbeszéd az alkotó és a kép között.
Nem előre kijelölt forma felé haladnak Kováts Nikolett festményei, hanem az érzékeny egyensúly állapotát kutatják. A gesztus szabadon áramlik, mintha egy hosszú zenei futam bontakozna ki a vásznon: az ecsetvonások egymásból következnek, ritmust teremtenek, majd egy ponton váratlanul megállnak. Ez a megállás azonban nem lezárás, hanem elengedés. Az elengedés Kováts Nikolett festészetében nem az energia elvesztését, hanem annak beteljesedését jelenti: akkor engedi el a képet, amikor a benne működő erők már találkoztak, és a feszültség önmagában is teljessé vált.
Színei nem egyszerűen kitöltik a felületet, hanem feszültségeket hoznak létre. A kontrasztos színkapcsolatok és a lendületes gesztusok nem elfedik, hanem kijelölik és megteremtik a teret. Minden ecsetvonás döntés: reagál az előző mozdulatokra, miközben előkészíti a következőket, így a kép fokozatosan, belső logikája szerint szerveződik egységgé. A felület őrzi a döntések történetét. A korábbi gesztusok emléke nem tűnik el, hanem tovább él a következő rétegek alatt. A festmény így nem lezárt kijelentés, hanem nyitott, időben kibontakozó folyamat lenyomata.
Ezért hatnak ezek a képek egyszerre ösztönösnek és fegyelmezettnek. Olyanok, mint egy jól sikerült jazz-improvizáció. A jó improvizáció soha nem a véletlen műve. Ahogyan egy jazz-zenész sem összevissza játszik, hanem a mélyen elsajátított nyelven belül hoz döntéseket, úgy Kováts Nikolett sem előre rögzített kompozíciót valósít meg, hanem a festés során kialakuló helyzetekre reagál.
Tehát az improvizáció nem azt jelenti, hogy nincs terv. Sokkal inkább azt, hogy a terv nem előzi meg a képet, hanem festés közben alakul ki. Minden ecsetvonás új helyzetet teremt, az új helyzet pedig új döntéseket követel. A festő ilyenkor nem egy előre elképzelt kompozíciót valósít meg, hanem folyamatosan reagál arra, amit az előző gesztus létrehozott. A kép így nem egy elképzelés kivitelezése, hanem maga a gondolkodási folyamat.
Umberto Eco Nyitott mű (Opera aperta) című könyvében arról ír, hogy bizonyos alkotások nem lezárt jelentéseket közölnek, hanem olyan nyitott struktúrákat hoznak létre, amelyek jelentése folyamatosan alakul. Az alkotás folyamata is ilyen lehet: nem előre rögzített terv végrehajtása, hanem olyan nyitott rendszer, amelyben minden új elem átírja az egész kompozíciót. Kováts Nikolett festményei nemcsak a néző számára nyitottak, hanem már keletkezésük során is azok.
Talán éppen ezért különösen aktuális ez a festészet. Abban a korban, amikor a digitális képek, az algoritmusok és a mesterséges intelligencia egyre inkább a kiszámíthatóság felé tereli a vizuális kultúrát, ezek a festmények a jelenlétet, a test mozdulatát és a döntés egyszeriségét állítják a középpontba. Minden ecsetvonás visszafordíthatatlan esemény. Nem ismételhető meg, nem szerkeszthető újra, nem optimalizálható.
Ebben az értelemben Kováts Nikolett festészete nem egyszerűen a gesztusfestészet hagyományához kapcsolódik, hanem ahhoz a kortárs pécsi szemlélethez is, amely a festményt nem végleges formának, hanem nyitott kutatási folyamatnak tekinti. A kép nem egy előzetes gondolat illusztrációja, hanem maga a gondolkodás helye.
Ezek a festmények nem megfejtést kérnek tőlünk, hanem jelenlétet. Nem azt várják, hogy felismerjünk bennük valamit, hanem hogy kövessük a mozdulatokat, a ritmusokat és a színek egymásra adott válaszait. Ebben a csendes párbeszédben válik láthatóvá maga a festés gondolkodása.
Nehéz dekódolni Kováts Nikolett festészetének narratíváját. Kompozíciói mégsem eposzi történetek, inkább egy-egy mondatnak tűnnek. Sorozatai egy nagyobb egész részei, de mi ez az egész? Mi az a mű, amelyet apró képi mondatokban tár elénk? Bevallom, nem tudom. De érzem, hogy ezek a festmények megszólítanak, kérdéseket tesznek fel, és nem hagynak nyugodni. Vizsgálni akarom őket, újra és újra visszatérni hozzájuk. Ezt kívánom Önöknek is: keressék a nagy mű töredékeit, fedezzék fel a képek mondatait, értsenek egyet velük, vagy éppen vitatkozzanak. Mert a jelentős művészet nem kész válaszokat ad, hanem gondolkodásra késztet, párbeszédet nyit, és energiákat szabadít fel.
Forrás: https://orszagut.com/kepzomuveszet/alkoto-es-kep-parbeszede-9913
