Bánki Ákos: UJJ-KÉPEK - Finisszázs

Bánki Ákos: UJJ-képek

Finisszázs:
K.A.S. Galéria, 2024. 07. 23., kedd 19 óra

Facebook esemény

Bánki Ákos mestere Molnár Sándor volt a főiskolán. Kapcsolatuk nem volt zökkenőmentes, de egy életre szóló muníciót kapott tőle Bánki. A K.A.S. Galéria kiállításán megtekinthető az a nagy képe is, mely a mester halála napján, az ő emlékére készült.

A BÁNKI Ákos UJJ-képek kiállítás záró estéjén ennek a kapcsolatnak a története is kibontakozhat, ha tudunk jól kérdezni… Várunk mindenkit szeretettel egy beszélgetős estére!

Idézünk Jankó Judit interjújából, mely az Újművészet online felületén olvasható és remek szöveg:

”Nagyon fura kapcsolat volt a miénk /Molnár Sándorral/. Megértéséhez el kell mesélnem egy másik szálat. 18 éves voltam, épp elkezdődött a tanév, és a második órán Molnár átadott nekem egy cetlit, rajta egy telefonszám és egy név, Lossonczy Tamás. Segédet keres, mondta, hívjam fel. Fogalmam sem volt róla, kicsoda a Lossonczy Tamás, nem tanultunk róla művészettörténet órán. Kicsit húzódoztam ettől a segéd státusztól, de elterjedt a híre a cetlinek, és az idősebbek megkörnyékeztek este a kocsmában, hogy pár sörért megveszik a telefonszámot.

Aztán felhívtam, és a segédje lettem. Heti egyszer-kétszer-háromszor segítettem neki előkészíteni, megfesteni az alapokat, kikeverni a színeket, és közben beszélgettünk. Minden alkalommal vinnem kellett neki rossz műveket. Egyszer vittem egy grafikát. Kis csönd után azt mondta: erről nem tudunk beszélgetni, ez jó. Olyat ne hozzon ide, amiről nem tudunk beszélgetni.

Felszabadító volt, hogy nem a jót kell definiálni, hanem el kell menni a rossz felé. De mi a rossz? Lossonczy egy ponton túl elkezdte telefonon hívogatni Molnárt, aki ezt megelégelte, és egyszer az osztály előtt azt mondta nekem: „Döntse el az előadás végére, hogy engem választ vagy a Lossonczyt!” A döntés nem volt bonyolult. Pont azelőtt pár hónappal mondta Molnár, hogy hasonló helyzetben az az elve, hogy mindig az idősebbtől kell tanulni, mert annak több tapasztalata van. Az óra végén közöltem, hogy Lossonczyt választom. Molnár talán megbántódott, külön műterembe tett át másodmagammal, és egy évig nem szólt hozzám. Az év végi kipakolás előtt bejött és leteremtett. De hozzászoktam, hogy csak a rossz képeket lehet jól megkritizálni.

Furcsa helyzetbe kerültem a főiskolán, mert azok a tanárok, akik nem szerették Molnárt, a tanítványait epigonoknak tartották. Engem viszont kivételnek tekintettek emiatt, pedig valójában éppen azt próbáltam csinálni, amit Molnár tanított – már amit megértettem belőle. Lossonczyt is el kellett hagynom három év után, mert rájöttem, nagyon „lossonczys” képeket festek. Nem tudtam máshogy gondolkodni. Valójában működött is, amit mondott nekem, de az mégiscsak az ő igazsága volt. Egy nap odamentem hozzá és azt mondtam: „Ne haragudj, Tamás, de nem szeretnék többet jönni.” Azt hittem, hogy drámai nagyjelenet következik, elmondja mekkorát csalódott bennem, de nem ez történt. Azt válaszolta: „Megértem. Ugye, nem akar kis Lossonczy lenni?” Ő is látta. Ezt követően haláláig kapcsolatban voltunk, de találkozásaink intenzitása átalakult.”